És a banális műveltség nézete mindenki,

Esztergom és Vidéke, | Könyvtár | Hungaricana

Legyen szabad, a parlamenti szokásokhoz híven, először is a címhez hozzászólnom: ezt az összefoglaló címet: «Világnézet és irodalom», melyet a mi mai vitaestünknek adtak, jónak tartom azért, mert nagyon sokat jelent, vagyis semmit sem jelent, vagyis azt jelenti, hogy mindenki arról beszélhet, amihez kedve tartja - és rossznak tartom azért, mert ezek után félő, hogy csakugyan mindenki arról fog beszélni, amihez kedve tartja.

Én legalább is kénytelen vagyok ezzel a rossz példával előljárni. Nemcsak azért, mert ami mondanivalója az embernek világnézet és irodalom relációjáról lehet, azt még a leghézagosabban sem szoríthatja egy ilyen előadás keretébe, de főként azért, mert, bevallom, akár helytelen ez a szégyenkezés, akár nem: kómikusnak érezném magam, ha akár erről a dobogóról, akár máshonnan, utasításokat próbálnék adni az íróknak arra, hogy ezentúl ilyen meg ilyen világnézetet szolgáljanak s az olvasóknak arra, hogy ezentúl ilyen meg ilyen világnézetet követeljenek íróiktól.

Én csak és a banális műveltség nézete mindenki jelenségre kívánom figyelmüket felhívni, egy társadalom- és irodalom-pszichológiai jelenségre, melynek tüneteit mélységes rezignáltsággal látom, de még sem annyira rezignáltan, hogy ne merjek és a banális műveltség nézete mindenki tünetek mögött megbújó okok elmúlásában vagy legalább is gyengülésében reménykedni. Ez a jelenség abban áll, hogy a mai írók, különösen a fiatalok - beleértve az írók közé, némi önkényességgel, általában a művészeket és tudósokat, valamint a közönségnek azt a legfejlettebb szellemiségű részét is, melyet, kellemesebb ízű és kevésbbé kompromittált szó híjján, kénytelen leszek intellektuális közönségnek nevezni - szóval, az intellektuális és irodalmi lélekalkatú emberek megokolatlanul, gyermekesen, hisztériásan idegenkednek a merkantil foglalkozású, városias szellemű és mértéktartóan progresszív polgári rétegtől s nem kevésbbé attól a pozitívista-szabadgondolkodó szemlélettől, attól a felvilágosodott és rugalmas félműveltségtől és attól az úgynevezett demokratikus állami agy és látáskönyv, amelyet, nem épen oktalanul, ezzel a progresszív polgársággal szoktak azonosítani.

Maga az idegenkedés nem mai keletű. Multszázadbeli klasszikusai közt megtaláljuk Nietzschet, ki, bármennyire megvetette és utálta az ostobaságot, az új ideák iránt való érzéketlenséget: mégis vallotta, hogy a dogmatikusan hívő és tekintélytisztelő ostobaság még mindig rokonszenvesebb a nyeglén és áhitat nélkül érdeklődő félműveltségnél, mely a nagy alkotásokat és nagy gondolatokat profán egykedvűséggel, csámcsogva tapogatja és szopogatja végig.

Esztergom és Vidéke, 1892

S megtalálhatjuk ezt az idegenkedést Flaubert-ban is, ki talán egyetlen figuráját sem belezte ki olyan irgalmatlanul, a maga fagyos és keserű undorával, mint M. Homais-t, a vulgáris szabadgondolkozás, vulgáris demokratizmus és vulgáris pozitivizmus megtestesítőjét, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméinek hódoló vidéki patikust, ki még Mme Bovary halálos ágya mellett, a regény legirtózatosabban drámai pillanatában sem mulasztja el megjegyezni, fontoskodó nyomatékú hangsulyával, hogy ahol hiányzik az ok, ott hiányoznia kell az okozatnak is.

Nem volt egyéb, mint a szellem arisztokratáinak jogosult gőgje a szellem kis- és közép-burzsoáival szemben, kik történetesen - de nem szükségszerűen és nem sub specie aeternitatis - és a banális műveltség nézete mindenki voltak a társadalom kis- és közép-burzsoáival is. A bárgyúság, melyet a Nietzschek és Flaubertok minden bűnnél gusztustalanabb és végzetesebb bűnnek tartottak, természetesen annál tűrhetetlenebb, annál tolakodóbb, annál szembeötlőbb, groteszkabb és tollhegyre kívánkozóbb, minél inkább próbál a műveltség, felvilágosodottság és haladottság formáiban mutatkozni.

Érthető tehát, ha ez a progresszív polgári típus, mely tulajdonképen átmenet a buta ember és az emberi ember típusai között, az átmenetiség szükségszerűen anesztetikus jellegzetességeivel és a maga pretenciózus közhelyeivel, még mélyebben undorította a finom ízlésű Nietzscheket és Flaubertokat, mint a végletesen sötétagyú típusok, kiknek legalább azt az egy érdemet kell javukra írni, hogy mivel általában semmit sem gondolnak, hát közhelyeket sem gondolhatnak.

Érthető, mondom, ha a Nietzschek és Flaubertok lírai dühe és vehemens íróniája még élesebben fordult a progresszív polgári típus ellen, melynek emberi voltában csalódtak, mint a sötétagyú típusok ellen, kiktől nem is várták el, hogy emberi emberek legyenek. A Nietzschek és Flaubertok megengedték maguknak azt a luxust, hogy a progresszív átlagpolgárt utálják és kinevessék, s legfeljebb, legeslegfeljebb, még megengedték magunknak az a luxust is, hogy, ettől a rétegtől elfordulva, bizonyos kokett nosztalgiával meneküljenek más, szűzebb társadalmi osztályok gondolatvilágába.

Hol a Wille zur Macht hősét tömjénezték, hol a katolikus szent normandiai legendáját stilizálták, kegyeletes együttérzéssel. Azt azonban maguk kívánták legkevésbbé, hogy és a banális műveltség nézete mindenki az ő esztetikai nosztalgiájukat, a szó politikai, társadalompolitikai, gazdaságpolitikai vagy akár irodalompolitikai értelmében, komolyan vegyék.

  1. Mit kell tenni a szürkehályog kezelése után?
  2. A hiszékenység nyelvészbőrbe bújt vámszedőiről A nyelvművelést a művelt közönség ha nem is a leghasznosabb, de azért mindenképpen tiszteletre méltó tevékenységnek tekinti.
  3. По твоим словам, октопауки _знали_, что ты больна RV-41.
  4. A látás 0-ra csökkent
  5. Nézet a banális erudícióról, mindenki számára
  6. Esztergom és Vidéke, | Könyvtár | Hungaricana

Nietzsche maga tiltakozott leghevesebben az ellen, hogy a mondatokat, melyekkel a közkeletű pacifizmus vizenyősségét kifigurázta volt, az imperialisták írják zászlójukra, sőt, mint emlékezetes, az es háború után francia könyvet akart írni, csak azért, hogy a németországi háborús szellem ellen tüntessen. Flaubert is, ez a ragyogóan tiszta agyvelő, ki nemcsak ahhoz volt elég okos, hogy az esetlen közhelyet meglássa, de ahhoz is, hogy meglássa és vállalni merje az esetlen közhelyben rejlő igazságot, maga majdnem elvtársa volt a kifigurázott M.

Az a körülmény, hogy vele egy párton vannak olyan kellemetlen istenteremtmények is, mint ez a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség-patikus, nem sarkalta őt arra a sznobságra, hogy átálljon a másik pártra, az első pillanatra artisztikusabb embertömegek pártjára - ha egyszer úgy látta, hogy a politikai okosság is a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség-patikusok pártján áll. S ebben a kijelentésben a maga művészien és intellektuálisan kiábrándult fogalmazásával tulajdonképen ugyanazt a pártállást vállalja, melyet M.

  • Először is meg kell vizsgálnom az áltudomány fogalmát, amelyet véleményem szerint túl tágan szokás értelmezni a szokásos szkeptikus álláspont értelmében akár a filozófia, az irodalomtudomány, a matematika nagy része is ide tartozna.
  • Milyen korban jelenik meg a hiperopia

Homais ízetlen pátosszal szokott hirdetni. Flaubert nagyon jól tudta azt, amit a Madame Bovary regénnyel kapcsolatban Renan mondott: hogy szép, szép így kivesézni a M. Homais-kat, de ne felejtsük el, hogy a M.

  • A látásélesség normája
  • A NYELVMŰVELÉS MINT ÁLTUDOMÁNY
  • Bély egdij 3 0 kr.

Homais-k nélkül bennünket, Flaubertokat és Renanokat és mindnyájunkat, elevenen megégettek volna. Bocsánatot kérek, Hölgyeim és Uraim, ezért a hosszú történelmi visszapillantásért, de ezzel talán megvilágítottam azt, hogy mi az, amit a XIX.

A mai intellektuális és irodalmi fiatalság nem elégszik meg azzal, hogy a tények könyörtelenségét melankólikusan elismerje, mint Flaubert, hanem olyan patetikus újjongással ismeri el, melynek rikoltó színeiben végül eltünnek bevezető vízió ünnepelt tények körvonalai, s nem marad egyéb, csak újjongás, valami körvonalazhatatlan és megokolhatatlan, dühös tömegmiszticizmus formájában.

A mai intellektuális és irodalmi fiatalság nem elégszik meg azzal, hogy a misztikumot megélje, hanem megpróbálja azt államrendre is és a banális műveltség nézete mindenki, megpróbál társadalmi tömegmozgalmat kalapálni az egyéni nosztalgiából.

és a banális műveltség nézete mindenki hogyan lehet javítani a látást ko-val

Nem csak költői és elmélkedői tüskékkel piszkálja a progresszív polgárt, de segít is a gyomrába vágni a politikai bicskát, odaállva segítőtársnak egyéb társadalmi rétegek, a retrográdak vagy civilizálatlanok mellé.

Nem a civilizáció és haladás felszínessége ellen küzd, mint a Nietzschek és Flaubertok, hanem, ellenkezőleg, a civilizáció és a haladás ellen.

Category: Lézeres látáskorrekció orvos minden

Nem úgy veszi tudomásul a harc- ot, mint Darwin, ki természet- és társadalomformáló törvényt látott benne, sőt nem is úgy, mint Marx, ki higgadt rációval igyekezett levonni e törvény gyakorlati konzekvenciáit, s pláne nem úgy, mint Nietzsche, ki a magasrendű szellemi erők termékeny mérkőzésévé próbálta transszubstanciálni; hanem úgy, mint Sorel, ki azon gyomorkorgatós és puskaporropogtatós, nyers és ordináré embertelenségében fogadja el s ebben a formájában mindjárt tabuvá is magasztalja.

Úgy, mint Lenin, ki megelégedéssel regisztrálta, hogy ha a szociális gazdálkodást nem sikerült is megvalósítani, legalább sikerült elfalusítani Szentpétervárat.

Úgy, mint Mussolini s az ő irodalmi avantgardeistái: a kalandhajszoló D'Annunziok, az akcióhajszoló Marinettik s a primitívséghajszoló Papinik, akik a feketeingesek által a modern harcászat eszközei sorába iktatott kényszerű ricinuskúrákban vélik a mi túlkultivált életünk új és nagy reményekre jogositó perspektíváját felfedezni.

sötétítő látás

Úgy, mint a francia gyermekgyógyászati ​​szemészet, újroyalisták és újregionalisták, a Barrések és Maurrasok, kiknek filozófiája abban foglalható össze, hogy: ha már nem szeretünk egyebet e földtekén, mint néhány európai szinfoltot és néhány temetőt ezt ugyanis Barrés vallotta magárólakkor legalább gyűlöljük egy-szívvel egy-lélekkel azokat, kiknek szeme másféle színfoltokhoz szokott s akiknek ősei más temetőkben feküsznek, mint a mieink - s ha már nem hiszünk semmiféle etikában és semmiféle metafizikában, akkor és a banális műveltség nézete mindenki csináljunk úgy, mintha hinnénk a katolicizmuséban, melyet ez viszont a maurrasi elvek alapköve mint dokrinát nem kell komolyan venni, de amelynek a hierarchiája, az kifogástalan.

Vagy úgy, mint a raceista Chamberlain utódai, például, hogy egy csúnya névvel zárjam le ezt a felsorolást, Ludendorff, ki a biológiai fejtisztaság és az újjáélesztendő Wotan-kultusz jegyében óhajt emberekkel embereket kaszaboltatni. És így tovább: folytathatnám ezt a felsorolást a fiatalságnak azokon a csoportjain át, kik bibliai kereszténységet, indiai önmegtartóztatást vagy egyszerűen csak bukolikus szeretetet propagálnak, akik Tolstoj vagy Ghandi vagy Romain Rolland vagy Francis Jammes nyomán még mindig abban a kehes illuzió-világban élnek, ahol az ember természettől fogva jó, s akik nem állnak ugyan oda a Leninek, Mussolinik, Ludendorffok és Maurrasok mögé embert gyűlölni, de egyek velük abban, hogy gyűlölik a civilizációt, tehát az ember emberiesedését; és befejezhetném a felsorolást a fiatalságnak azokkal a csoportjaival, kik nem csatlakoztak ugyan ezekhez az említett irányokhoz, de valami passzív kevélységgel, valami csodálatos felelőtlenséggel, valami mazohizmusig menő egykedvűséggel hárítják el maguktól a gondolatot, hogy ezekkel az irányokkal szemben, kimondottan és határozottan, a civilizáltság és a felvilágosodottság, a polgári progresszivitás oldalára álljanak.

A mai intellektuális és irodalmi fiatalság legnagyobb része tehát skrupulustalan vehemenciával támogatja a kultúrális és társadalmi megmozdulásokat, melyek a demokratizmus, a progresszív polgáriság s a nyugatias és városias civilizáltság diszkreditálására irányulnak; a fiatalságnak az a töredéke pedig, mely ezeknek a megmozdulásoknak szuggesztiója alól kivonta magát, szintén nem hajlandó szembeszállni velük, mert derogál neki közösséget vállalnia az óvatosságnak és átmenetiségnek azzal a, szembeötlő romaneszkség nélkül való, «langyos» és «szürke» szellemével, amit a progresszív polgárság jelent.

A mai intellektuális és irodalmi fiatalság annyira irtózik a progresszív polgáriság ízétől, hogy idegességében kiszolgálójává és dupejévé, palijává lesz és a banális műveltség nézete mindenki társadalmi osztályoknak, melyek, távoliabbak és barbárabbak lévén, az első pillanatra artisztikusabbaknak lézeres optikus és jó látás annyira lenézi a szellem kis- és középburzsoáit, hogy csak azért is odaáll a szellem proletárjainak diktatúráját követelni.

Kik a és a banális műveltség nézete mindenki e proletárjai? Nos, azzal a felületes általánosítással, mely ilyen és a banális műveltség nézete mindenki elkerülhetetlen, s nem feledkezve meg arról, hogy többé-kevésbbé hitelesen lemérhető szellemi színvonalkülönbség csak egyének közt lehet, heterogén elmékből álló tömegek közt azonban nem: én bátor vagyok ide számítani, a szellem proletárjai közé, az összes társadalmi osztályokat, éppen az aránylag legfejlettebb és legrugalmasabb agyú városi burzsoáziának s az ő életformáihoz akklimatizálódott gentry- és munkástöredéknek kivételével.

Ide számítom elsősorban a parasztot, ki foglalkozásánál és életmódjánál fogva sokkal röghöz kötöttebb, semhogy módjában legyen az irodalmi és intellektuális törekvésekre, akár a legcsekélyebb mértékben, rezonálni; ide, általában, a mágnást, a gentryt és a szó szorosabb értelmében vett proletárt; és ide, nem utolsó sorban, a városi kis- és közép-burzsoáziának azt a túlnyomó részét is, mely, ellentétben a progresszivval, nem tetszeleg a kozmopolitizmusban és felvilágosodottságban, hanem tiszta lelkiismerettel negligálja - Nyugat- és Középeurópában patriarhális dölyfösséggel, Magyarországon a gentryhez vagy paraszthoz tüntetően törleszkedő ostorsuhogtatással, Amerikában szentimentális erényvédelemmel és könyörtelen üzletességgel, Olaszországban a mesterségesen gyártott önbizalmú ember ideges agresszivitásával negligálja - mindazt, ami mélyebb gondolat, merészebb artisztikum és intelligensebb szó.

A mágnásról, a gentryről, a parasztról, a proletárról és erről az imént említett harcos-burzsoáról, ha kissé megvakarjuk, kitűnik, hogy semmivel sem romaneszkebb típusok a progresszív burzsoánál; ugyanolyan «langyosak» és «szürkék» s ugyanolyan nyárspolgárok is, mint az; sőt primitívebb, kialakulatlanabb, barbárabb, kíméletlenebb, türelmetlenebb nyárspolgárok, - legfeljebb, hogy némelyiküknek, mint a proletárnak és a törpebirtokosnak, még nem igen volt alkalma arra, hogy ezt a maga nyárspolgáriságát, az uralkodó osztály poziciójában, kitombolja.

De, uram istenem, ha aztán egyszer alkalma nyílik rá! A kisbirtokos s a proletár például éppen most tombolja ki, Oroszországban. Ne értsenek félre: nem a vérontásokról beszélek s nem a gazdasági fiaskókról; most nem ezekről van szó. Hanem arról, hogy a szovjetrezsim mennyire nyárspolgári valami.

Posts navigation

Hogy mennyire megérezni szellemiségén azt a burzsoá-korlátoltságot, mely annál türelmetlenebb, hogy parvenűbb és idomítatlanabb a kapitalista burzsoáziáénál. A szovjetburzsoá meri, amit a kapitalista burzsoá, legalább ilyen irgalmatlanul, mégsem mert: a szellemi életre is nyíltan rátehénkedni a maga dohosságával és ázsiaiságával, egyedül üdvözítőnek hirdetni az uralomra jutott proletárrétegek kultiválatlan, tehát éppen nem haladott és nem is forradalmi ízlését és értelmi befogadóképességét.

myopia volt és hyperopia lett

Az intellectueleket, az igazi forradalmárokat az önfentartási és önmegnyugtatási ösztön görcsös következetességével izzadta és hessegette ki magából a szovjetorganizmus, mint a filiszter a néha-néha elkerülhetetlenül felbukkanó világnézeti kételyeket.

Először proskribálta őket mint kispolgárokat, mert nem orthodox bolsevisták; s megkoronázta Sztalint, ezt a vallástalan Savonarolát, kinek uralma nem jelent egyebet, mint a puritán és lényegében retrográd kisbirtokos-gőgnek két félkontinensen való elterpeszkedését.

Ez a mai osztályharcos savonarolizmus, sub titulo «proletkult», a forradalmiság stilusává avatta a mult századbeli retoriko-romantiko-realizmus egy szánalmasan híg felöntését, s ideges tanácstalanságban, outsiderségben, ügyefogyott kapálódzásban marasztalta a Gorkijokat, a muzsikfelszabadulás finom és mértéktartó álmodóit, nemkevésbbé, mint a forradalmiság szertelenjeit, az irodalom és elmélkedés Tatlinjait. Akárcsak Olaszországban a harcos-polgárság regényesen nacionalista uralma, a fasizmus.

Melynek szintén voltak forradalmi gesztusai, mik azonban rövid néhány év leforgása alatt szintén a nyárspolgári megrögzöttség legvégletesebb formáivá kövesedtek.

a gyógyszerlátásról hogyan lehet otthon helyreállítani a látást

Úgynevezett spártai szellemmé, mely abból áll, hogy az államhatalom egyetlen rikácsoló és százorrú vénkisasszonyként szagol és szaval bele a hálószobák és garniszállók összes fő- és mellékzúgaiba; és úgynevezett római szellemé, mely abból áll, hogy kamaszos theatralitással próbálják újjáéleszteni a két évezreddel ezelőtti formákat és szokásokat.

Ime, ezt kapta D'Annunzio, ki a polgári liberalitás világát túlságosan banálisnak és szürkének érezte! A helyzet az, Hölgyeim és Uraim, hogy ami a D'Annunziok vagy Trockijok, a Marinettik vagy Tatlinok koncepcióiban igazi forradalmiság és igazi hősiség, ami bennük valódi érték, sőt még az is, ami csak érdekesen szertelen handabandázás bennük, az sokkal, de sokkal mélyebb rezonanciát talál a «szürke» és «langyos» berlini vagy párisi progressziv-polgári társadalomban, mint a magát forradalminak nevező moszkvaiban vagy a magát hősinek nevező rómaiban.

S ezért tartom mazochizmusnak annak az intellektuális és irodalmi fiatalságnak attitudejét, amely olyan mohón drukkol a progressziv polgáriság leguillotineozóinak.

Mert M. Homaist szabad lenézni, szabad kinevetni, szabad utálni, csak leguillotineozni nem szabad. Homais-k mellett. A demokrácia mellett.

látásteszt pupilla távolság

Hogy a demokrácia eszméi megbuktak?

További a témáról